"Nem nagy dolog napi 15-30 percet tornázni otthon, simán meg lesz." - így indultam neki. Kisgyerekes anyukaként volt időszak, amikor maximum éjszaka, alvás helyett fért volna bele a napba. Két éjszakai ébredés között még akár neki is állhattam volna tornázni, de nem volt hozzá humorom. Most határozottan úgy gondoltam, hogy képes leszek rá, menedzselni tudom, menni fog. 

Coachingba is bevittem a témát. Maximálisan rá voltam készülve. Hosszú évek alatt eljutottam addig a felismerésig, hogy a verseny erősen tud motiválni, ezért nekem a kis online csoportunk, ahova minden nap beírtuk hogy "kész a házi" óriási erőt adott. Az első 2 hétben. Az első héten megőrültem, amikor pittyant a telefon, valaki beírta, hogy "kész" - de hát én még nem csináltam meg! Most azonnal meg kell csinálnom! És meg is csináltam. Minden nap. Javult a derekam, csökkent a hasizom szétnyílás távolság, gyönyörűen jöttek az eredmények. A második héten meg a nyekegés jött, a "majd holnap tornázok" és a heti 6 torna helyett már csak 3-4 jött össze. Aztán lebetegedtem és az utolsó két hét nullázódott. Nem-nem, nem két hétig voltam beteg, csak kb három napig. Esténként elért az "eh, álmos vagyok, most nincs kedvem" érzés, vele pedig a "majd megcsinálom holnap napközben", amit követett a "uh, nem volt rá időm napközben, majd megcsinálom este". Ezt természetesen követte a bűntudat és a bullshit-hegyek, különösen amikor elhangzott a kérdés: "hányszor sikerült tornázni?"... Nullaszor, sehányszor, ne is kérdezd, jaaaj de hát lebetegedtem! Újabb téma került coachingba: mi motiválna? 

Mindeközben... Évek (vagy évtizedek) óta el akarok kezdeni krav magázni krav magát tanulni. Mindig hagytam magam lebeszélni: nehogymár' egy csaj verekedjen, neee kék-zöld leszel állandóan, bla-bla. Kb egy éve láttam egy plakátot, nem messze tőlünk krav maga edzést hirdettek, csak csajoknak. Hónapokig volt a to do listámon "CALL: krav maga" aztán egy ponton nem írogattam át a jövő hétre, sose hívtam fel. Február elején a Facebook figyelmembe ajánlotta, hogy a közelemben krav maga kezdő csoport indul, csak csajoknak. Elkezdtem és megvilágosodtam: utálok otthon tornázni, elbliccelem, a 2x8 rendre 14 lesz pedig nincs bajom a matekkal, negyedannyira emelem meg a lábam mint kéne, kihagyom azokat a gyakorlatokat amiket nem szeretek... Ismerős? Egy kiscsoportos edzésre oda kell menni, végig kell tolni, nincs lazsálás, van viszont eszméletlen jó hangulat és jófej csapat. Eljött a beismerés pillanata: "Zsófi, nem csinálom a tornát, mert utálok otthon tornázni." 

Új stratégiát alkottunk. A heti kettő kék-zöld-folt szerzős edzés után nem elég nekem, hogy olykor mozdulni nincs kedvem az izomláztól, kitaláltam, hogy oda és haza is futva teszem meg a távot. Google Maps szerint csak 2 km (2x) és "A legtöbb út többnyire sík." Azt nem pontosan értem, hogy miért nem veszi észre a kis barátom, hogy A és B pont között ott a Gellért-hegy?! Az Alsóhegy utca miatt kerülhetett bele a mondatba a "legtöbb" és a "többnyire". Biztos álmodtam, hogy az nem sík..."Jó, de így mi lesz a derekaddal?" Hát az van, hogy ha nyújtok, hengerezek, megfelelően tartom a medencémet, meg a lapockámat és nem úgy ülök/állok mint egy elfáradt kérdőjel... hát akkor nem fáj. Ha nem nyújtok és lefolyok a kanapéról telefon buzerálás közben, akkor van, hogy felkelni is nehezemre esik. Az is van, hogy a futás másnapján jellemzően fáj. Ugyanis a nyújtást ugyanilyen jellemzően ellógom. A legutóbbi korrektív tréningen ezeket mind átbeszéltük, Zsófi csináltatott velem fincsi gyakorlatokat, közben kérdezett és elemzett és kontextusba helyezett, majd összedobott egy néhány gyakorlatból álló házit (ehhh, már megint az itthoni torna), erősítésekkel és nyújtásokkal. Mehet cicaharc, lehet előtte/utána dombon sík terepen szaladgálni, de ha ezt egynél többször tervezem megcsinálni, akkor erősíteni és nyújtani kell. 

Most épp mozdulni sem tudok az izomláztól, de a derekam nem fáj. Holnaptól nyújtok. Eskü.